Szeptember 18-adika van, egy esős nap. Budapesten vagyunk, egy garzonban. Alma garzonjában.
Alma felriad álmából. Gyorsan megnézi az óráját. Reggel nyolc óra van. Felkapja a feje mellől a telefonját. 18-adika van, a barátja esküvője Hajdúsámsonon 10-kor. Még tegnap este megnézte az interneten, hogy mikor indul a vonat, és hogy mennyi idő a faluba. Nyolc huszonötkör indul a vonat Budapestről, és tíz harminckor érkezik meg Hajdúsámsonra. Almát elöntötte a félelem, hogy nem érkezik oda időben. Gyorsan elfutott öltözni. Szerencsére még tegnap kirakta fehér ruháit, és megmosta a haját. Fogmosás közben arra gondolt, hogy miért nem húzott magának ébresztőt. De hisz húzott, biztos túl mélyen aludt. Most már mindegy. A házból kilépve magához vett egyet a fáról hullott zöld testvéréből, és már futott is.
Alma Budaörs közelében lakott, ezért hogy időben az állomáshoz érjen, el kellett csípnie egy buszt.
Az órájára pillantott. Nyolc óra tíz van. Sietnie kell. A buszjáratok futottak a fejében. Legközelebb nyolc tizenötkor jön egy busz. Necces lesz, de még elkaphatja. A buszok úgy is mindig késnek egy keveset.
Elérte a buszmegállót. Hál’ Istennek még voltak ott emberek. Órájára nézett. Az eszköz nyolc tizenötöt mutatott. Ideért. Már csak a vonatnál kell időben ott lennie. Nyolc tizenhétkor a busz megérkezett. Felszállt rá, de nem talált rajta nyugalmat. Percenként az óráját nézte, és egy mondat járt a fejében: „Oda kell érnem, oda kell érnem.“
Nyolc huszonháromkor odaért az állomásra. Gyorsan futott megvenni a jegyet, mert a bérletét a nagy sietségben otthon hagyta. Futott a kasszához. Hirtelen megtorpant. Az összes kassza előtt legalább tízen álltak. Két gondolat futott át a fején: bliccelnie kell vagy tolakodnia. Mind a kettő rossz dolog, de oda kell érnie.
A tolakodásra voksolt. Futott ahhoz a kasszához, ahol a legkevesebb embert látta. Elkezdte őket kérlelni:
– Kérem, átengedne, nagyon kell sietnem.
Egy-ketten átengedték, de nem sokat haladt előre. „Remélem a vonat is késik, úgy mint a busz” – gondolta.
Nyolc huszonhat van. „Végre, megvannak a jegyek” – mondta magában. Futott, ahogy csak a lába bírta. „Már látom.” Még jobban szedte a lábát, majd ugrott egyet, hogy legalább a kezét tegye be, hogy ne záródjon be az ajtó.
Kopp!
Lefejelte az ajtót. Becsukódott előtte. A csuklóját meghúzta, nem tudta megállítani magát. Az ugrás ereje nagyobb volt, mint az ő fékezése.
Miután összekaparta magát, leült egy padra, és elkezdett pityeregni. A táskájából előkereste a telefonját, hogy felhívja a barátját, hogy nem tud odaérni.
– Elnézést – hangzott egy férfihang mellőle. Alma kérdően felnézett rá.
– Mit szeretne, uram?
– Tudja, láttam mekkorát koppant az ajtón, és szeretnék segíteni – magyarázta a férfi.
– Sajnálom, de nem tud segíteni. Elment a vonatom. Nem érek oda időben – siránkozott Alma.
– De lehet, hogy tudok. Édesanyámat kísértem a vonatra. Ment vissza Lengyelországba. Autóval jöttünk. Elvihetném oda, ahova akar menni, ha nincs távolabb, mint 3 óra.
Alma meglátta a fényt, a reményt, a lehetőséget. Eljuthat a menyegzőre.
– Merre lesz az esküvő? – kérdi a férfi
– Hajdúhadházon, de honnan tudja, hogy esküvőre megyek?
– Hát, ilyen fehér ruhában csak a menyasszony vagy a koszorúslány lehet. Plusz úgyis Debrecenben lakom, csak édesanyám látni akarta a Halászbástyát. Itt kérte meg szegény megboldogult édesapám a kezét. Na, mindegy. Kornélnak hívnak.
– Engem Almának hívnak. Azért neveztek el így, mert ebben az évszakban születtem.
– Akkor elvigyelek? Úgyis arra megyek.
– Köszönöm szépen.
Így hát Kornéllal együtt elindultak. Sokat beszélgettek az úton. Annyira jól mulattak, hogy még telefonszámot is cseréltek. Két óra múlva odaértek, még éppen időben.
– Köszönöm Kornél, hogy elhoztál.
– Én köszönöm, hogy a kocsimban tudhattam egy olyan lányt, mint te.
Egymásra mosolyogtak, majd elbúcsúztak.
Az esküvő után Alma sikeresen elérte a vonatot és hazament.
Két év múlva egy másik esküvőre ment Alma: a Sajátjára.
Kornéllal.