Sztárvendégünk: Nyáry Krisztián, író, könyvkiadó, irodalomtörténész, az Így szerettek ők c. nagy sikerű könyvek szerzője. Interjúalanyunk Dunaszerdahelyen járt, egy előadása után beszélgettünk vele.
Először is meg szerettem volna köszönni, hogy eljött hozzánk. Amikor az igazgató úr szólt nekünk az eseményről, mindjárt felcsillantak a szemeim, és eszembe jutott egy magyartanárnőm, aki az órák keretein belül gyakran olvasott nekünk részleteket az Így szerettek ők-ből. Ezek az órák nagyon kellemes emlékek számomra 🙂
Ennek nagyon örülök 🙂
Az első kérdésem az lenne, hogy hogyan áll hozzá egy ilyen témájú könyv, mint például az Így szerettek ők megírásához, a kutatómunkához? Mi az, ami elindítja az egész folyamatot?
Amikor már tudom, miről akarok írni, akkor egy egyáltalán nem végleges és nagyon bőséges tartalomjegyzéket írok meg, amiben összeszedem, konkrétan milyen történetekkel szeretnék foglalkozni. Interneten kezdem el a kutatást, keresem, egyáltalán van-e az egyes történetekben annyi, hogy érdemes lenne foglalkozni velük, megírni őket. Utána pedig alapvetően irány a könyvtár, nagyon ritkán a levéltár. Ezek a történetek, amik a könyvben megjelennek, 3-3 és fél oldal hosszúak, de azokhoz van 60-70 oldalnyi jegyzet. Tulajdonképpen úgy dolgozom, mint a szobrász, aki a szikláról leveri a felesleget és ott van alatta a szobor 🙂 A húzásnak fontos szerepe van, menet közben derül ki, mi az, ami marad, és mi az, ami nem. Két hónappal az első tartalomjegyzék után már nagyjából tudom, mi lesz a könyvben. Természetesen van egy szerkesztőkollégám, a Corvina Kiadó szerkesztője, Hevesi Judit, ő megmondja, ha szerinte valami nem olyan jó, vagy ha nem teljesen érthető a történet.
Először Facebookra kezdte el kiposztolni ezeket a történeteket. Miből gondolta, hogy ez az embereknek tetszene?
Nem nagyon gondoltam semmit, persze jó lenne azt mondani, hogy alaposan kitaláltam, felépítettem ezt, de igazából ezek a történetek engem érdekeltek. Amikor kikerült a fénykép a Radnóti házaspárról, meglepetéssel láttam, hogy sokakat interakcióra ösztönzött. Ekkor elkezdtem rövid történeteket posztolni, és kiderült, hogy erre tényleg nagyon sokan kíváncsiak. Tehát valójában magától kezdődött az egész.
Ön szerint miért lettek ennyire sikeresek ezek a könyvek?
Valószínűleg ez a téma azért érdekel sokakat, mert ezekről az írókról, költőkről, vagyis döntő részükről tanulunk. Szeretjük vagy gyűlöljük őket, de mindenképpen valamilyen érzelmi viszonyban vagyunk velük.
Életrajzokat tanulunk az iskolában, amik kicsit „szentek életrajza“-szerűek, miközben mi arra vagyunk kíváncsiak, hús-vér emberekként valójában milyenek is lehettek.
A másik dolog az, hogy itt mégiscsak szerelemről, párkapcsolatokról van szó, arra pedig kíváncsiak vagyunk. Sokan azt mondták, a Facebook vagy általában a közösségi média arra való, hogy egy mondatot írjunk egy képhez, az emberek többet úgyse olvasnak el. Mivel én a barátaimnak írtam, arra gondoltam, maximum nem olvassák el, az ő bajuk, és kiderült, hogy az állítás egyébként nem igaz, nyugodtan el lehet mesélni egy hosszabb történetet, munkahelyre vagy iskolába indulás előtt az emberek rászánnak öt percet, hogy elolvassák.
Gondolta volna, hogy ezekből a történetekből valamikor könyvet fog kiadni?
Nem gondoltam volna, több okból kifolyólag. Az első ugye az volt, hogy egy mondatnál többet nem olvasnak el az emberek, bár utána erről kiderült, hogy nem igaz. A másik az volt, hogy ha az emberek valamihez ingyen hozzáférnek Facebookon, akkor annak fizikai könyv formájáért nem fognak fizetni. Ezért amikor először megkerestek könyvkiadók, akkor azt válaszoltam, hogy butaság lenne, de aztán addig-addig mondták, míg végül belementem, végül is nem az én pénzem, hanem az övék. A könyvek sikere bizonyította be, hogy teljesen másképp olvasunk fizikai könyvet, mint szöveget az interneten, a közösségi médián. Egy szép könyv ajándékként is funkcionálhat (és mivel ugye posztot nem lehet ajándékba adni…:D), egyértelműen a karácsony előtti időszakban fogy belőlük a legtöbb.
Szép a polcomon… 🙂
Igen, az ember szereti birtokolni a könyveket, talán ez az oka annak, hogy ma nem kizárólag e-könyveket olvasunk. Ha nem tartozna hozzájuk élmény, valószínűleg teljesen leváltották volna őket az e-könyvek. Ma már nem az adatokért olvasunk, hanem a hangulatért, az olvasáshoz hozzátartozik egyfajta élmény, amit a közösségi média nem tud megadni.
Van esetleg egy olyan történet, ami a legnagyobb hatást gyakorolta Önre?
Ez nagyon nehéz kérdés, mert igazából mindegyik. Olyan szerzőkről írtam, akik valamiért fontosak nekem vagy legalábbis kíváncsi vagyok rájuk. Az embernek általában van egy feltevése, hogy egy bizonyos személy milyen lehetett, hogyan viselkedhetett egy párkapcsolatban. Az egyik lehetőség az, amikor a szerzett információk megerősítik az elméletet, például Krúdy esetében, akinek szerelmi levelezései akár az egyik regényéből is származhatnának. A másik lehetőség pedig az, hogy teljesen más a szituáció, mint azt gondoltuk, mondjuk Kassák Lajosnál, akitől talán nem azt várnánk el, hogy a szerelemben egy konzervatív önkényúr, pedig hát.. az. 😀
Van esetleg köztük olyan, ami a saját életére, a saját történetére emlékezteti?
Azt mondanám, hogy minden szerelmi történet valahogy emlékezteti az embert a saját életére, akár úgy, hogy vele megtörtént, akár úgy, hogy megtörténhetett volna, akár úgy, hogy „miért nem így csináltam?“, vagy „milyen szerencse, hogy nem így csináltam!“. Az ilyen történetek olvasására nem azért van szükségünk, hogy elkerüljünk különböző hibákat, hanem hogy felmenthessük magunkat.
Ha már Babits is olyan hülye volt, akkor én nem is vagyok olyan hülye.
A tankönyvekben mindig olyan férfiakat látunk, akik sokkal különbek nálunk, örökké a haza üdvein gondolkoznak, házasságkötésük után pedig örök hűségben élnek életük végéig. Hát ez nem így van, ugyanolyan gyarlóak, mint mi, az lenne a fura, ha tényleg ilyen szuperemberek lennének. Ez viszont nem idegeníti el őket tőlünk, nem okoznak csalódást, hanem épp ellenkezőleg, még közelebb érezzük őket magunkhoz.
Miért pont az írókat és a költőket lehet leginkább hozzákötni a múzsákhoz?
Szerintem alapból az irodalmi művek 70%-a két témáról szól, a szerelemről vagy halálról. Ennek az az oka, hogy ez az a két olyan, érzelmileg nehezen feldolgozható szituáció az ember életében, amiben az irodalom kapaszkodót ad, segít a megértésükben és feldolgozásukban. Nem gondolom, hogy az írók és költők magánélete olyan különleges lenne, pontosan ugyanolyan, mint egy, ugyanabban a társadalmi pozícióban lévő másik emberé. Nem hiszem, hogy egy kisvárosban élő író szerelmi élete más lenne, mint egy ugyanabban a kisvárosban élő orvosé vagy mérnöké. Egy különbség van, hogy róluk nem írnak könyveket, vagy ők nem írják meg magukról. Az íróknál, költőknél nemcsak a művekből, de a levelezésekből, visszaemlékezésekből is jól kirajzolódik az életük, jól van dokumentálva.
Szükséges az, hogy egy költő vagy író szerelmes legyen és meghaljon ahhoz, hogy beszélhessünk róla?
Egyáltalán nem szükséges. Minél közelebb érünk a kortársakhoz, annál kevésbé érezzük fontosnak azt, hogy alaposan ismerjük az életüket. Ennek az a legfontosabb oka, hogy egy kortárs irodalmi szöveg a mi kortárs problémáinkkal foglalkozik, nem kellenek háttérinformációk, anélkül is értjük. Minél messzebb megyünk az időben, annál nehezebb referenciák nélkül megérteni, feldolgozni egy irodalmi szöveget, és ha egy mű mögött ismerjük az életrajzi háttérinformációkat, akkor az értelmezésnek teljesen más ablakai-ajtajai nyílnak ki.
A beszélgetésben említette, hogy költészettörténetet tanított Pécsen, de mivel minden mást is csinált mellette, ezért otthagyta. Volt esetleg ennek bármi más oka?
Ez egy rendszerváltás környéki történet, amikor minden nagyon izgalmas volt, minden naponta változott, engem ez nagyon érdekelt és inspirált. Kommunikációs területre hívtak dolgozni, amit nagyon szerettem, egy ideig párhuzamosan csináltam a tanítással, aztán az utóbbit otthagytam, de a költészet ugyanúgy az életem része maradt, ugyanúgy olvastam verseket ezután is.
Engem érdekelne, hogy van-e kedvenc verse… 🙂
Sok kedvenc versem van 🙂 Nagyon szeretem Szabó Lőrinc A huszonhatodik év című versciklusát, szerintem a magyar szerelmi költészet egyik legfontosabb és legszebb versciklusa, még akkor is, ha egyébként Szabó Lőrinc nem volt egy szimpatikus ember a szerelmi életben (sem). Fontos számomra Arany János a nyelvi gazdagsága miatt, Tóth Krisztina, Nádasdy Ádám, Petőfi Sándor, Kosztolányi Dezső, József Attila, Pilinszky János… De egy verset nem tudok kiemelni 🙂
Lezáró kérdésnek felteszem, mint magam is kezdő, próbálkozó költő, milyen tanácsa van nekünk, fiataloknak, akiket érdekel az írás, és szeretnének ezzel foglalkozni?
Olvassanak sok kortársat és találják meg a saját nyilvánosságukat. Nagyon ritkán van, hogy valakinek az utcán jelenik meg verseskötete, arra van szükség, hogy legyen egy kis közönség, aki látja és olvassa a verseket. Meg kell tudni, mi a véleménye olyan embereknek, akik mondjuk nem a legszorosabb baráti körünkbe tartoznak, a kritika rettentően fontos, ha nem is feltétlenül esik jól. A legfontosabb, hogy próbálják meg megtalálni a közönségüket, hiszen az irodalom akkor válik irodalommá, ha van olvasója.