Ködös éjszaka töménylett a néhol fénycsóvákkal teleszökött canal du Nivernais felett. Selymes vizét a szellő kocogtatta faakadálynak.
Val de Mercy mulatozó kedvvel nyüzsgő zsenge utcáin sem volt másképp, bár arrafelé hamarabb érkezett az éj, mint bármely máshová a közelben.
Nemrég még a bíborszőnyegen rogyókra grimaszolt, s képükbe verte volna mellét, ha maradék emberségéért szolgáló palástja is elrepült volna. Nyirkosan csillogó szemei apjának barnák, míg dajkájának történelmi tükrök keserves valói.
Alkoholodor csípte orrát, csuklóit szőlőültetvények mellől fosztott vaskötél sértette. Még az öntudatvesztése előtti jelent érezte. Nyelvén az otthonos ízek, azonban a bilincse pár szála a présközökbe fogta bőrét, s csípni kezdte. Elharapta nyelvét, kezei a térdén csattantak.
Addig nem eszmélt rá az egykori duruzsolásra fülében, míg az süketségbe nem fulladt.
Arcában nagy, fehér metszőfogak, kétségkívül négy ujj és egynek hűlt helye bepólyálva.
A folyó bűzlött. Vasárnaponként nem volt ajánlatos a közelében levegőzni. Jobban tette, hogyha köhögött, s nyálas vércseppek folytak le állán.
Azok röhögtek – „Pestis,“ azzal füstöt köptek a talajnak nehezedő ködhöz. Nedves hüvelykujjak nyomogására írisze hálásan fellélegzett, csakhogy az éj árnya erősebb volt mint annak tompa kékje. Azok művészete nem talált értelemre, hisz ő úgy vélte, többször botlik meg általábam, mint tiszteletlen az atyja arcába.
A tőrön kezükben megannyi test vérének vöröse jövendölt kétségtelen sorsot a következőnek.
A néma levegővétel feladattá vált. Dohányszagú lámpás gyúlt, s az evező eleinte lassan mozdult.
Fénytelen hullámokra vezette tova utoljára a süket hajóút.
Menü